Palkonya, Nóra Porta mindennapjai: medvehagyma szezon, Nyitott pincék fesztivál, nagy esküvők, telt vendégházak, bodzaszörp főzés…
Ottmár Eleonórával beszélgettünk arról, hogyan tért vissza Magyarországra a napfényes Venezuelából, és kezdett új életet teljesen egyedül, egy számára addig ismeretlen világban.
- Miből ered a Nóra Porta elnevezés?
- Szüleim az öt generáción átívelő hagyománynak megfelelően Eleonórának kereszteltek, lányom szintén Eleonóra, barátaink pedig gyakran Nórának becéztek. Ezek alapján esett a választás a Nóra Portára a birtok elnevezésekor.
- Hogyan kerültél Palkonyára?
- A családom Venezuelába emigrált a II. világháború után, ahol egy kisebb magyar kolónia alakult ki. A Venezuelai magyarokra jellemző módon stabil egzisztenciát teremtettek, rendezett keretek között éltek. Természetesen az ottani magyarok között is volt rétegződés: éltek ott nagyon gazdagok, jómódúak, kevésbé szerencsések, akik vagy nem voltak tehetségesek, vagy nem tudtak beilleszkedni az új környezetbe. Megjegyzem, a kezdet nem volt könnyű, a spanyol nyelvet meg kellet tanulni, az új kontinens kulturális sajátosságain ki kellet igazodni. Sokat dolgoztak, hogy otthont teremtsenek, de később már humorral emlékeztek vissza a kezdeti nehézségekre.
1970-ben egy perui légitársaságnál mint csoportvezető kezdtem dolgozni, ekkor nyílt meg előttem a világ. Nagyon mozgalmas, színes évek következtek: munka, egyetem, egy év Olaszország, sok utazás, családalapítás. Ebben az időben vált rendszeressé a hazalátogatás is Magyarországra. Előtte a kapcsolattartást a levelezés jelentette, vagyis az akkori körülmények (cenzúrázás) miatt a magyarországi rokonainkról mindösszesen annyit tudtunk, hogy a gyerekek egészségesek, szépek és nőnek. Ez persze mind a két irányba igaz volt.
1989-et írunk, rendszerváltás éve nagybetűvel: nem tudom hol volt nagyobb az eufória, Magyarországon vagy a diaszpórában élő magyarok között. Édesanyánk nem hitte, hogy megéli a szovjet kivonulást, de hála Istennek megélte, 1999-ben magyar földön halt meg.
1990-re kezünkben volt a magyar útlevél, onnantól dédelgettük a hazatérés gondolatát. Első ötletként felmerült, hogy testvéreimmel felváltva 6 hónapot Venezuelában töltünk - amikor tél van Európában -, majd 6 hónapot Magyarországon. Ekkorra már volt egy saját utazási irodánk. Sajnos hamar rá kellett jöjjünk, hogy a terv nem életszerű. A hazalátogatás azonban nagyon intenzív lett: a gyerekek a nyári iskolaszünetet itt töltötték az unokatestvérekkel, többször voltak falun is, amit nagyon élveztek.
1999 végén, magunk mögött hagytuk a napsütötte, pálmafás Venezuelát a csodálatos színű tengerrel. Felszámoltunk mindent, hogy Magyarországon települjünk le. Amint megszületett a döntés, fellélegeztünk, viszont nem létezett sem A, sem B, sem X terv arra vonatkozóan, hogy mit is kezdjünk Magyarországon. Egy kedves venezuelai magyar barátunk finoman rá is kérdezett: „50 évesen mégis mihez akarunk kezdeni?”. A kérdés jogos volt, de nem okozott álmatlanságot, hiszen nyelveket beszéltünk, turizmusban volt bőven tapasztalatunk, a munka nem riasztott vissza minket, ezért úgy gondoltuk, elég lesz majd itthon foglalkozni a témával. Talán ezt a könnyelműséget onnan hoztuk, a trópuson az emberek nem sokat agyalnak azon, hogy mi lesz „mañana”. (holnap – a szerk.)
Budapesten a rokonok és barátok segítségével zökkenőmentesen zajlott a lakáskeresés, illetve a három tini korú gyermekünk beiskoláztatása. 3 hónap elteltével rendben volt a lelkük, nagyon élvezték a gyerekek a szabad jövést menést, ami Venezuelában a távolságok, illetve a rossz közbiztonság miatt kizárt volt. Én a Világörökség titkárságán találtam munkát, és az új baráti körünk is hamar kialakult itthon.
2006 végén leruccantunk Pécsre, a Bordal fesztiválra. A fesztivál másnapján Palkonyára követtük a kórust. Szeptember végi sziporkázó őszi nap volt, valami megérintett… Rögtön tudtam, hogy ide fogok költözni.
Ezután nagyon gyorsan pörögtek az események: Budapesten a családnak előjöttem őrült tervemmel, de senki sem tartott vissza. Egy hétre rá visszatértem Palkonyára megtekinteni az eladó ingatlanokat, és azonnal rá is találtam a megfelelőre. 2007 januárján megkötöttük az adásvételi szerződést, márciusban leköltöztem, azóta itt élek boldogan, míg meg nem halok…
- Induláskor különös célokat nem tűztem ki magamnak, a koncepció az volt, hogy egy olyan környezetet biztosítsak, ahol a vendég otthon érezze magát, maga mögött hagyva a gondokat és a stresszt.
Gyakran zsigerből hozok döntéseket, ami sajnos nem mindig sül el jól, azonban a Palkonya melletti döntésemet eddig még nem bántam meg.
Amikor a házat megvettem, valami kis barátságos kuckóra gondoltam, ahová be lehet ülni egy bodzaszörpre, meggy- vagy jostaszörpre (egres-ribizli hibrid) egy szelet süteményre, úgy ahogy ezt látni Ausztriában, Olaszországban.
Palkonya nagy pozitívuma, hogy sok a gyerek. A 350 lelkű faluban 54 fő 14 év alatti gyerek, ami a mai Magyarországi viszonylatban ritkaság. A kis falvakban jellemzőin inkább csak öregek élnek. Itt a gyerekek hála Istennek mind egészségesek. Elnézem őket, amikor bicikliznek, vagy fákra mászva önfeledten játszanak, nem is tudják milyen luxus gyerekkoruk van szemben a panelos gyerekekkel, vagy akiket hurcolnak Budapesten autóban egyik városrészből a másikba.
Adott volt tehát egy külön álló plusz szoba, átalakítottam vendégszobának; a konyhakert adja a finom zöldségeket, ribizlit, jostát, pár gyümölcsfa is ékesíti a kertet. Külön ajándék az is, hogy vegyszermentes zöldségeket fogyaszthatok.
Továbbgondoltam a lehetőségeket, sütni, főzni nagyon szeretek, így egy vendégasztal is létrejött a portámon. Amikor Palkonyán jártam először, szerettem volna inni valami szörpöt, de kiderült, hogy a falunak még kocsmája sincs.
Sok fiatal tér be a portára. Természetesen jólesik, ha megdicsérik a bodza italt, vagy a süteményt, mégis részemre legfontosabb látni, hogy élvezik a szép tájat, meghitten ülnek a kertben, és őszinte érdeklődést tükröznek szavaik.
Judit húgom, férjével együtt követte példámat, és egy évre rá megvásárolták a szomszéd házat, búcsút mondva Budapestnek.
A ház berendezése nálam általában úgy zajlik, mint amikor először megtetszik egy gomb, azután megveszem hozzá a kabátot. Elég sokat látogatok el vásárokba, ahol rábukkanok valami szépre, amire talán nincs is akkor éppen szükségem, de idővel minden rátalál a helyére. A fő szempont, hogy természetes anyagok legyenek: a fa legyen valóban fa és ne laminált, a textil pedig len, vagy gyapot, nem pedig műszál.
- Hamar befogadtak az itt élő emberek?
- A falusi ember nem nyílik meg könnyen, ennek ellenére nagyon segítőkészek voltak minden téren. Ma – idestova 7 év után – azt mondhatom, hogy falubélinek tekintenek. Alapja ugyan van a kezdeti tartózkodásnak. Ahogy az egyik sváb néni mondta: „Idejönnek a budapestiek, aztán nem maradnak.” A városiaknak megtetszik egy parasztház, megvásárolják, felújítják, kiköltöznek és kezdődnek a gondok: nem bírják a trágya szagot, a kutya ugatást, a kakaskukorékolást, Az ilyenek hamar visszatérnek a nagyvárosi életbe.
Úgy gondolom hogy az embereknek prioritásai vannak és mérlegelni kell, képes-e "életszínvonalából" alább adni vagy mégse. Egy biztos, a legnehezebb meghozni a döntést.
- Mi az, amire nagy hangsúlyt fektetsz?
- Amire nagyon ügyelek, hogy lehetőleg a saját kertemből dolgozzam föl a gyümölcsöt, zöldséget. Amennyiben nálam nincs, vagy kifogyott, akkor a faluból szerzem be.
Kizárt, hogy télen vásároljak paradicsomot, mivel az nagy valószínűséggel Hollandiából származik. Annak nincs íze, amit egyszer befújnak kemikáliákkal, hogy ne érjen, aztán másikkal hogy érjen.
Augusztus a befőzések hónapja: paradicsomlé, egész paradicsom meghámozva, dunsztolva. Lehet, hogy nem kemény, esztétikailag nem kifogástalan, de tudom, hogy mit eszem. Ezeken kívül a napon szárított paradicsom is nagyon finom.
Fűszer kertem is van: tárkony, majoranna, rozmaring, oregánó, bazsalikom, menta, citromfű, lestyán.
Értékesítésre készítek pestót, bodza- josta- meggyszörpök, paradicsomlé, szárított paradicsom, lekvárokat. Előre nem tudom pontosan felsorolni, hogy mi lesz, mivel attól függ, miből milyen lesz a termés.
Én, mint kistermelő vagyok bejegyezve és úgy működtettem a vendégasztalt, valamint 40 km-es körzeten belül tudom értékesíteni a termékeimet.
A sikerhez azonban nem elég, ha az ember vendégháza megfelel a mai kor előírásainak, a vendéglátónak vendégszeretőnek kell lennie. Gyakran hallottam azt a panaszt vendégektől, hogy néhol csak átadják a szobakulcsot vagy a házkulcsot, és rohannak is el. Én úgy gondolom, hogy az, aki a falusi turizmust részesíti előnyben, szeretne megismerkedni az ottani emberekkel, életmódjukkal, megsimogatni a bocikat, lovakat.
Nem véletlen, hogy a magyar turisták elbűvölve térnek vissza Erdélyből: ott még autentikus a vendégszeretet, nem szégyellik paraszti környezetüket, ott még a falvak ragaszkodnak a hagyományaikhoz. Egy kedves ismerősünknek az unokája Kolozsváron tanul, kollégiumban bentlakó, és nem tagadja meg faluját. Örömmel látom facebookon, hogy szépen beöltözik népviseletbe minden ottani fesztiválon, az eseményről bőven tájékoztat és kapacitál arra, hogy látogassanak el Székre.
Arra a kérdésre, hogy megélek-e ebből a tevékenységből, a válasz: nem. Lehetne, ha nem egyszemélyes vállalkozás lennék, és nem bőven túl a hatvanon, viszont egy több tagú szorgalmas, kitartó és főleg POZITÍV gondolkodású család meggazdagodni talán nem, de kényelmes körülmények között megélhet.
Vannak pályázatok is bőven, de ez már a fiatalabb generáció lehetősége, nekem ebben a témában már se energiám, se rálátásom nincs.
- Kik járnak hozzád? Milyen a vendégköröd?
- Vendégeim 80%-a fiatal (28-30 év körüliek), többnyire multiknak dolgoznak. Jó látni, hogy élvezik a természetet, a falut. A beszélgetések során kiderül, hogy szinte mindenkinek van falusi élménye: nagymama vagy nyaralás, hogy mi finomakat készítettek nekik. Örömmel tapasztalom, hogy a magyarok vonzódnak a földhöz.
A legelső vendégeim egy soproni fiatal pár volt, tegnapi vendégeim zalaegerszegiek voltak, de túlnyomó része Budapestről jön. Külföldi vendégeim voltak Angliából, Olaszországból, Dániából, USA-ból, Koreából, Franciaországból, Spanyolországból és Svájcból is. Ebben az a szép, hogy tartalmas beszélgetések részese vagyok, így nem érzem magam eldugva egy 350 fős faluban.
- Mit üzennél a leendő vendégeidnek?
- Falura költözni – még ha csak pár napra is – már csak azért is érdemes, mert itt mindenki köszön egymásnak. Csodálatos érzés madárcsicsergésre ébredni, tavasszal, amikor a gólya megérkezik, látni a rozsdafarkú madarakat, ahogy rendbe teszik az oszlop tetején szétkuszált fészket; gyönyörködni a nyíló kék, rózsaszínű, fehér virágokban…
Várok mindenkit szeretettel, aki vonzódik a falusi léthez, én már fejben szövöm az idei újításokat, csinosításokat a Nóra Portán. ;-)
Aki szívesen kipróbálná a vidéki élet nyugalmát akár csak egy hosszú hétvégére, az alábbi elérhetőségen veheti fel a kapcsolatot Eleonórával:
7771 Palkonya, Fő u.38
Telefon: +3670/275-9727
eleott@hotmail.com
http://www.facebook.com/pages/Nora-Porta/129356880442730
A venezuelai magyarok történetéről érdekes beszámolót olvashat honlapunkon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése